Sziván hónap 23-án van az évfordulója annak, hogy 1866-ban, 70 éves korában elhunyt a világhíres Júda Aszód, dunaszerdahelyi gáon; a 19. század egyik legnagyobb háláchá-tudósa, a חידושי מהרי”א, a דברי מהרי”א és még sok más reszponzum szerzője. 

A kegyeletes megemlékezésnek teszünk eleget, amikor ez alkalomból felidézzük Schwartz József (1878–1944) nagyváradi egyleti rabbi 1933-ban közölt történeteit, amiket még apósától, Deutsch Eliezer (1849–1916) bonyhádi rabbitól hallott, aki a Júda Aszód egyik tanítványa volt.

Egyszer megtörtént, hogy a község már összegyülekezett imára, de a sámesz még mindig nem jelent meg és még a zsinagóga is zárva volt. Amikor végre előkerült a sámesz, azt mondta, hogy igazán röstelli a dolgot, de eddig a kulcsokat kereste, mégsem találja azokat sehol. Az imaház előtt várakozók erre még dühösebbek lettek és nagy lármát csaptak. Erre a jelenetre érkezett meg a főrabbi. Amikor érdeklődésére nagy megbotránkozva elmondták neki, hogy mi történt, akkor Reb Júda nyugodt stílusban a következőt jegyezte meg: „Bizonyára Isten akarata, hogy most itt, ebben a hideg időben fázzunk egy kissé. Várjunk hát türelemmel!”

Alig, hogy kimondta ezeket a szavakat, a zsinagóga teteje és felső építménye hirtelen összeomlott. Mindenki láthatta, hogy micsoda szerencsétlenség történt volna, ha az imaház kulcsa időben előkerült volna…

*

A Júda Aszód egyszer egy hosszabb prédikációt tartott és az egyik hívő, aki nem értett a dologhoz, nagyon türelmetlenkedett. A drosó közben többször előhúzta az óráját és a szónoknak mutogatta. A többedik alkalommal a főrabbi ránézett és gunyorosan azt mondta: „Tudom, hogy az óra jó, de a mutatója – az már nem ér annyit.”

*

Lichtenstein Hillél (1814–1891) szikszói, később híres kolomeai rabbi, a שירי משכיל, a משכיל אל דל, az עת לעשות és még számos könyv szerzője már fiatal korában ismert volt a legintranzigensebb és legrigorózusabb vallásosságáról. Fiatal korában elment Dunaszerdahelyre, hogy hatorasz hajroót (rabbiképesítést) kapjon a nagy gáontól. A vizsga természetesen a legfényesebben sikerült és a főrabbi meghívta a fiatalembert magához ebédre. Leültette karosszékébe, de nem akart ráülni, mert aggálya volt, hátha a karosszék saátnéz. Mosakodásra került a dolog, de vendége külön poharat kért, mert látta, hogy a mosdócsészén egy kis csorba van. Peszách után volt, így az asztalra még mácesz került, de nem akart enni belőle, mert aggálya volt, hátha már molyok vannak rajta. Hoztak bort, de nem akart belőle inni, mert már fel volt bontva. Tálaltak cseresznyét, de visszautasította, mert olyan gyümölcsből nem evett, amelyet vizsgálni kell, hogy nem kukacos-e. Erre felugrott Ráv Júda Aszód és dühösen kérdezte:

– „Tulajdonképpen, hogy is hívják magát?”

A fiatal tudós csodálkozva kérdezte vissza:

– „Hát nem tetszik tudni, hogy hívnak engem? Az én nevem Hillél.”

A szerdahelyi gáon erre azt mondta:

– „Téved, én érdemlem meg a Hillél nevet, mert nekem van olyan türelmem, amely méltó Hillélhez, ha mindezt eltűröm a házamban.”

De aztán gondolt egyet és jóságos mosollyal folytatta:

– „Nu, jól van fiam, »k’majszchó jirbü b’jiszróél«, – szeretném, hogyha sokan volnának ilyenek Izraelben.” Azután legdicsőítőbb jelzők kíséretében kiszolgáltatta neki a rabbiképesítést.

A rabbi sírjához érkező zarándokoknak egy mobil sátrat állítottak fel, mely árnyékot biztosít a tűző napon való imádkozáshoz.