A (z egyik) legsötétebb nap: 1944. október 15.
A történelem iránt érdeklődök zsargonjában a „leghosszabb nap” jelzővel illetik 1944. június 6-át, a normandiai partraszállás napját, mely során szövetséges csapatok hídfőállásokat foglaltak el a Német Birodalom által megszállt Franciaország normandiai partszakaszán, Caen közelében, ezzel véglegessé téve a második világháború kimenetelét, már csak az időpont volt kérdéses. (A leghosszabb nap (eredeti cím: The Longest Day) elnevezés eredetileg az1962-ben bemutatott amerikai háborús filmdráma címe, amely az 1944 június 6-ai normandiai partraszállásról szól. A forgatókönyv Cornelius Ryan 1959-ben megjelent azonos című regénye alapján készült.)
E gondolati párhuzam alapján sajnos a magyar újkori történelem egyik legtragikusabb napja ’44 október közepe. Pedig minden biztatóan indult: délelőtt fél tizenegykor kezdődött a Várban a kormány ülése, amelyen Horthy Miklós kormányzó elnökölt. Horthy bejelentette, hogy fegyverszünetet kért a Szovjetuniótól.
Déltájban a Magyar Rádió egymás után három alkalommal olvasta be a kormányzó kiáltványát, melynek lényegi gondolata:
„Elhatároztam, hogy a magyar nemzet becsületét megőrzöm a volt szövetségessel szemben is, midőn az a kilátásba helyezett megfelelő katonai segítség helyett a magyar nemzetet legnagyobb kincsétől, szabadságától, függetlenségétől akarja végleg megfosztani.
Ezért közöltem a Német Birodalom itteni képviselőjével, hogy eddigi ellenfeleinkkel előzetes fegyverszünetet kötünk, s velük szemben minden elleségeskedést beszüntetek. Bízva igazságérzetükben, velük egyetértésben kívánom a nemzet jövő életének folytonosságát és békés céljainak megvalósítását biztosítani.
A honvédség elöljáróit megfelelően utasítottam, ezért a csapatok esküjükhöz híven, egyidejűleg kibocsátott hadparancsom értelmében az általam kinevezett parancsnokoknak kötelesek engedelmeskedni.
Minden becsületesen gondolkodó magyar embert pedig felhívok, hogy kövessen a magyarság megmentésének áldozatos útján.”
Nagyanyám, Vas Vera így emlékezett az akkori eseményekre: a rádióban a kiugrási proklamációt hallva a zsidók nagy örömujjongás közepette kezdték lefejteni ruháikról a sárga csillagot. Majd a rádió komolyzenét kezdett sugározni, ami baljós előjel volt. Kora délután a Magyar Rádió az alábbi felhívást tette közzé: „Beregfy vezérezredes azonnal jöjjön Budapestre!” Ez már előrevetítette a tragédiát: Beregfy Károly vezérezredes kezdettől fogva szimpatizált a Nyilaskeresztes Párttal, bár annak tagjai sorába nem léphetett be. Miután 1944. március 19-én a németek megszállták Magyarországot, Szálasi megkereste, és felkérte, hogy segítsen a hatalom átvételében, amennyiben Horthy megpróbálna kiugrani a háborúból.
A középvezetői posztokon szolgáló – jellemzően századosi és őrnagyi rendfokozatú – tisztek nem akartak fegyverszünetet, s mindent megtettek a kiugrás megakadályozásáért. Ezalatt a fővárosban a német csapatok és nyilas pártszolgálatosok megszállták stratégiai fontosságú pontokat, s estére a Vár kivételével egész Budapest és a hadsereg Szálasi felügyelete alatt állt, aki bejelentette a rádióban a hatalomátvételt és a háború folytatását. Az események október 16-án már gyorsan és előreláthatóan peregtek. Estére kicsikarták a kormányzóból utolsó nyilatkozatát, amelyben lemondott kormányzói posztjáról, egyben megbízta Szálasi Ferencet az új kormány megalakításával, mely nyilas kormányban a már említett Beregfy Károly lett a honvédelmi miniszter.
A szovjet haderő előrenyomulása okán az egyre kisebb, a nyilasok és a németek által ellenőrzött területen fékevesztett terror tombolt. Eleinte a deportálások folytatódtak, majd az erőforrások apadtával halálmeneteket indítottak a koncentrációs táborok, valamint a nyugati határ felé. Mindennaposak voltak a brutális kivégzések, a tömeges vérengzések (kb. 3600 áldozatot követeltek a Duna-parti kivégzések), amelyek keretében összességében mintegy 65-70 ezer budapesti zsidó veszett oda a halálmenetekben, a gettó embertelen körülményei közepette, illetve a kivégzések során alig négy hónap alatt.
Rosta Márton
