(Bíró Ákos válasza Bacskai Sándor cikkére)

A Szombat online kiadásában Bacskai Sándor billentyűzetéből megjelent egy iromány, melyben mélységes aggodalmát fejezte ki a MAOIH levéltárával és vallási gyűjteményével kapcsolatban. A cikkben számos irracionális feltételezést és néhány konkrét vádat fogalmazott meg személyemmel és az eseményekkel kapcsolatban, melyekre kénytelen vagyok átfogóbban itt reagálni. Igaz, kommentben a vonatkozó cikk Facebook posztja alatt ugyancsak megtettem, de ez a korrekció nem volt elegendő, sem a szerző, sem a publikációt közzétevő orgánum nem tanúsított semmiféle érdeklődést a valóság és az általuk változatos hazugságokkal megbélyegzett fél mondandója iránt.

Olyannyira nem volt elegendő, hogy a korrekcióim ellenére az újság egy újabb kommünikét helyezett el az oldalán, melyet a magyar történészi és hebraista szakma néhány kiemelkedően jeles képviselője is aláírt mások mellett. Az aláírók egy része pontosan tudatában volt a valóságnak, mert e sorok írója számolt be nekik róla, egy részüket talán egyéb motivációk is vezették, nagy részüknek azonban nyilvánvalóan fogalma sem lehetett a valóságos helyzetről, mert ők is csak Bacskai hazug interpretációi alapján alkothattak véleményt. A félrevezetett olvasók és a szakma e jeles képviselőinek kedvéért szükségesnek tartom ismételten leírni a korábban különböző kommentekben elhelyezett tényeket és korrekciókat, mintegy lábjegyzetelve az interjúban megfogalmazott néhány mondatot.

Jómagam Deutsch Róbertet váltottam az Ortodox Zsidó Múzeum és Levéltár Nonprofit Korlátolt Felelősségű Társaság ügyvezető igazgatói posztján. Bacskai nem érti, hogy miért e cégforma áll egy magánlevéltár és gyűjtemény mögött, ezt egyébiránt magam is furcsálltam, mert egyedi megoldás, de ez egy állapot, mégpedig az állami akkreditációt megelőző öröklött állapot. Hogy miért rajtam – és nem elődeimen – kéri számon, az rejtély marad.

A szerző ezt követően hosszasan értekezik arról, hogy én nem ismerem a gyűjtemény történetét, mely feltételezést arra a szakaszra alapítja, hogy nevezett gyűjtemény “mindig is az egyik legkiemelkedőbb magyarországi zsidó gyűjtemény volt, megkerülhetetlen és rendkívüli értéket képvisel”. Ebből a félmondatból Bacskai megfogalmazott egy komplett dolgozatot arról, miszerint én semmit sem tudok a gyűjtemény létrejöttéről. Túl azon, hogy ez önmagában inszinuáció, teljesen értelmezhetetlen, hiszen semmiféle általa “fals”-nak bélyegzett információt nem mondtam, a gyűjtemény létrejöttének körülményeivel a kettővel korábbi elnök regnálása óta meglehetősen tisztában vagyok és értelemszerűen annak fizikai létrejötte óta tartom azt egy kiemelkedően fontos anyagnak.

A gyűjtemény összeállítója valóban áldásos munkát végzett akkor, amikor elkezdett foglalkozni a töredékek begyűjtésével és érdemeit, az ezért járó kóvedet soha nem vitattam el. Amikor az anyagról azt állítom, hogy “megkerülhetetlen és rendkívüli értéket képvisel”, valójában elsősorban annak a személynek a munkáját dicsérem, aki ezeket a tárgyakat és iratokat megmentette. Ez a személy Lózsy Tamás volt, akinek nevét Bacskai ugyan nem írta le, de rögvest megvádolt azzal, hogy én az ő pozícióját vettem el és az ő tudását “nem tudom majd egyhamar pótolni”.

Sem Bacskai, sem a felületet adó orgánumot nem zavarta egy pillanatig sem az a közismert tény, hogy Tamás soha nem volt ügyvezető igazgatója ennek a Kft.-nek, hanem a MAOIH levéltárosaként funkcionált és funkcionál mind a mai napig, folyamatos munkaviszony mellett. A munkáltatója a MAOIH, annak képviseletében pedig Keszler Gábor elnök úr hetekkel az én kinevezésem előtt lefolytatott egy beszélgetést, melyben megkérte őt, hogy egy, a szakmai sztenderdeknek megfelelő, működőképes biztonsági kamerarendszer üzembe helyezéséig ne történjen munkavégzés az érintett területen, ahova egyébként magam sem léptem be mindaddig, amíg a nevezett technikai feltételek nem voltak adottak.

Egyebekben Keszler Gábor biztosította Lózsy Tamást, hogy továbbra is igényt tart levéltárosi munkájára.

A kommüniké neves és tiszteletre méltó aláírói tehát teljesen értelmetlenül fogtak össze Tamás pozíciójának megvédése érdekében, hiszen munkaviszonyát a tényleges munkáltatója maga biztosította hetekkel ezelőtt, az én pozíciómtól teljesen függetlenül.

Néhány további, személyemet súlyosan érintő inszinuáció megfogalmazására is sor került, így Bacskai

– implicite megvádolt azzal, hogy a gyűjteményt fosztogatom (“ Jó lenne hinni, hogy a Dob utcai épület és a Levéltár május 5. éjszakai lezárása óta eltelt időben sem tűntek el onnan iratok, levelek, fotók.”), Ezt a leghatározottabban visszautasítom!

– véleménye szerint “tájékozatlansággal vegyes rosszindulatról állítok ki bizonyítványt” amikor a magyarországi zsidó közgyűjteményekből eltűnt tárgyakról beszéltem, és számonkérte, hogy tettem-e lépéseket ezekben az esetekben (egyébként igen, jó néhány ilyen tétel hazatérésében szerepem volt),

– sérelmezi, hogy egyetemi éveim alatt haszontalan klasszikus nyelveket is tanultam, tehát nincs itt helyem, tudomást sem véve a nyilvánvaló tényről, hogy ezek mellett természetesen ott van a héber és az arámi is.

Elérkezvén a legfontosabb ponthoz: ex cathedra kijelentésre került a kommünikében, hogy az általam sokkolónak nevezett tárolási megoldások, a gyűjtemény egyes részeinek fellelt állapotának leírása tulajdonképpen közönséges hazugság részemről.

Ez csak akkor lehetne igaz, ha csupán azt a három nagyobb szobányi helyiséget gondolnánk a gyűjteményi anyag tárolási helyének, melyben Tamás a levéltári iratanyag nagy része számára korrekt tárolási körülményeket tudott kialakítani.

(Ott is van egyébként helyrehoznivaló, de ez természetesen nem az ő kompetenciája, hanem a fenntartóé.)

A vallási gyűjtemény (könyvek, Tórák, stb.) tekintélyes része azonban számos egyéb szobában van elhelyezve, ahol a tárolási körülmények eredeti megfogalmazásom szerint “sokkolóak”, az állapotuk pedig “áldatlan”, és kénytelen vagyok mindkét jelzőt a leghatározottabban fenntartani. Eddig négy ilyen különálló helységet azonosítottunk közösen. A példaként említett szituációk egytől-egyig valósak, én pedig az interjúban minden esetben a levéltár ÉS múzeumi gyűjtemény, illetve vallási gyűjtemény szókapcsolatot használom, meglehetősen egyértelművé téve, miről is van szó.

A vonatkozó képgalériát ajánlom szíves megtekintésre és ha ezután van olyan kollèga, aki mindezt szakmailag helyesnek és fejlesztésre érdemtelen állapotnak, engem pedig továbbra is hazugnak tart, annak várom jelentkezését, de merem remélni, hogy ezt a kérdéskört itt és most lezárhatjuk.

A legérdekesebb az egészben, hogy a gyűjtemény kezelője maga is évek óta folytatott szélmalomharcot a vezetéssel azért, hogy ez a helyzet megváltozzon, de eddig nem ért el eredményt.

Eddig.

Ezután a szerzőnek még volt ereje egy kis köpködésre a jövőbeni tervek kapcsán is, kizárólag a valamiért neki nem tetszőket emelve ki, úgyhogy szeretném elsősorban a szakma, másodsorban a civil olvasók részére ismételten felsorolni az előttem álló feladatokat:

Egy könyvtári részleg mielőbbi kialakítása, az elvárt elektronikus nyilvántartás létrehozása, a levéltár akkreditációja, az őrzött értékek katalogizálása, állagmegóvása, a HDKE munkatársai által korábban kidolgozott, a magyar ortodoxia történetét bemutató kiállítás létrehozása a második emeleti karzaton, valamint még ennek a permanens kiállításnak a létrejötte előtt egy jelenleg kidolgozás alatt lévő időszaki kiállítás felállítása, mely az ukrajnai háborúra adott zsidó válaszokat mutatja majd be és egyes menekültek történetét beszéli el. Számos ortodox szervezetét is, ráadásul mindezt a Rav Jakov Bleich vezetése alatt működő Orach Chaim közösség Kijevből hazánkba menekített koléljától légvonalban néhány méterre.

Amennyiben valaki szakmai alapon szeretne érvelni bármelyik pont ellen, kíváncsian várom az érdemi ellenjavallatokat, hogy vajon miért is ne foglalkozzunk a kérdéssel, egyebekben pedig minden kedves érdeklődőt szeretettel várunk úgy a levéltárban, mert a technikai feltételek (folyamatosan rögzítő, működőképes kamerarendszer) adottak, mint a kiállításokon, amikor megnyíltak.

Végezetül a Szombatnak itt szeretném megköszönni a „színvonalas” – az alapvető újságírói etikát, sőt a személyiségi jogokat lábbal tipró – zsurnalisztai fércmunkát, és hogy „siettek” az én verziómat is meghallgatni még a közlés előtt. Szép volt uraim!