A most beköszöntött svát hónap nem csupán a „fák újévét” őrzi, hanem több bibliai esemény emlékét is felidézi. A Tóra Devórim könyvének elején olvassuk például, hogy svát hó elsején kezdte meg Majse Rábénu  a Tóra törvényeinek ismétlését.

A Megilasz Táánisz nevű régi krónika svát 2-áról, a makkabeusi királyok történetéből elevenít fel egy jellemző esetet. Janáj királyról van szó (150 évvel a II. chorban előtt), aki Simajn ben Setách tudósnak sógora volt, amennyiben az utóbbinak nővére, Salmajnin (Salóme) felesége volt a királynak. Janáj király igen vad ember volt, aki királyi minőségében a régi vallási tradíciókat mellőzte, sőt, megszegte. Emiatt a tudósok elítélték, amire ő nagy üldöztetésbe kezdett. Ez okozta azután – mint a Talmud is mondja –, hogy Simajn ben Setáchnak és Jehudó ben Tábájnak menekülnie kellett s csak később békültek ki. Janáj halála előtt meg akarta bosszulni magát a tudósokon. Elrendelte tehát az összefogásukat, s azt is parancsba adta, hogy mihelyt meghal, rögtön végezzék ki őket, hogy a nép ne örülhessen az ő halálának. Salóme, a felesége azonban okosabb volt. Mihelyt férje meghalt, a halott pecsétgyűrűjét elküldte a börtönőrnek, s annak felmutatása utána elrendelte a fogoly rabbik szabadon bocsáttatását.

A Talmud (Kidusin 66.) a következőket mondja el Janájról: A király egy háborújában elfoglalt 60 várost, aminek örömére egy fényes lakomát rendezett, ahol a vendégek között volt számos rabbi, s egy Elózor ben Poiro nevű áruló is, aki bevádolta a rabbikat, hogy nem tisztelik a királyt, sőt gyűlölik őt, és a kivégzésüket javasolta. A király pedig valóban kivégezte a rabbikat, kivéve Simajn ben Setáchtot, akit nővérének, a királynőnek sikerült elmenekítenie. Janáj halálának a napja svát hó 2.

Érdekes szokás honosodott meg tévész és svát hónapokban a libametszés körül. A Sulchon Oruch Jajre Déo 11. paragrafusa értelmében ezekben a hónapokban a metszők az általuk levágott libának a szívéből kellett enniük. Ennek eredete régre nyúlik vissza. A Remó, mint rabbi Jehudó chószid 13. századi hagyományát idézi. Később, Lengyelországban a metszőnek a liba lábát adták. Sőt, a „Sach”-ban oly vélemény is olvasható, hogy a liba máját adták a sajchetnek. – Minden bizonnyal nincs a világon olyan sajchet, aki ne az utóbbi véleményhez csatlakozott volna. Chódes tov!