Barna Sándor százados emlékezete

2013 márciusában, az egyik budapesti használtcikk-piacon különösen érdekes dokumentumok bukkantak fel; egy izraelita magyar katonatiszt I. Világháborús kitüntetései, adományozó oklevelei és egész családi irathagyatéka; e sorok írója abban a szerencsés helyzetben volt, hogy sikerült felfedeznie az anyagot, mielőtt az egyes darabokat egyenként felvásárolták volna, ki-ki a gyűjtési területének megfelelő részeket kiemelve, ezáltal az egységes, és utólag igen jól kutathatónak bizonyult hagyatékot megsemmisítve. Mint később kiderült, a megtaláló nem a teljes anyagot hozta ki magával, de végül több találkozást követően sikerült az összes – eredetileg egy korábbi lomtalanítás során, a Margit körúton, egy vulkánfíber bőröndben megtalált – iratot és kitüntetést megszerezni.

Ki volt hát Barna Sándor emléklapos, címzetes százados?

Barna Jónás és Lerner Amália első gyermekeként Budapesten, 1889. április 26-án született, a Pesti Izraelita Hitközség által kiállított születési anyakönyvi kivonat[1] tanúsága szerint este 8 óra után 10 perccel. Édesapja, Barna – korábban Braun – Jónás polgári iskolai tanár egy kecskeméti zsidó kereskedőcsalád első értelmiségi állást betöltő sarja, akinek nagyapja, Braun Salamon telepedett le Kecskeméten[2] és már korábban is magyar honos volt, eredetileg Szécsényből költözött le családjával az Alföldre. Jónás 1851. október 30-án született Kecskeméten[3], és 1874. október 6-án házasodott össze a gyöngyösi zsidó tanító, Lerner Sándor leányával, Lerner Amáliával; az őket eskető gyöngyösi főrabbi, Fürst Lázár által utólagosan, 1880. március 11-én kiállított házassági bizonyítvány másolat tanúsága szerint ekkor még a Braun családnevet viselte. A m. kir. Belügyminiszter 6944/ VII. B számon engedélyezte a Braun családnév átváltoztatását, melyet Kecskemét város 62/1884 átirata szerint bejegyeztek az eredeti születési anyakönyvben is. Bár maga a hászene, a zsidó esküvő Gyöngyösön történt, a család eleinte Kecskeméten élt, és csak 1888-ban, Sándor születése előtt költöztek Budapestre, a VI. kerület, Gyár[4] u. 25. szám alá. A szokásos zsidó családmodell szerint az édesanya a háztartást vezette, míg az édesapa továbbra is polgári iskolai tanítóként funkcionált.

Sándor elemi iskolai tanulmányairól nincsenek adataink, azonban a budapesti VII. kerületi m. kir. állami Főgimnázium[5]1899-1900 tanévben kiállított bizonyítványai rendelkezésünkre állnak; ezekből megállapítható, hogy szinte csak testgyakorlásból és vallástanból kapott elégségesnél jobb, igaz, jeles érdemjegyet, és kifejezetten rossz magatartású tanuló volt. Az első itt töltött év után el is tanácsolhatták, mert tanulmányait később a békéscsabai ágostai hitvallású Rudolf Főgimnáziumban folytatta, hasonlóan gyenge eredményeket produkálva. 1903-ban visszatérve a szülői házba, a VI. kerületi községi felső kereskedelmi iskolában, majd végül az Aranyosi-féle felső kereskedelmi iskolában szerzett kereskedelmi érettségit, 1908. június 18-án. A kereskedelmi iskolában már sokkal jobb tanulmányi eredményt ért el, francia és német nyelvből ugyan továbbra is csak elégséges, azonban a szakmai tárgyakból rendre jó osztályzatot kap. Érettségije is elégséges, illetve jó rendű eredményeket mutat csak – láthatóan a szélsőségek embere volt, és ha valami érdekelte, abból jó, vagy jeles osztályzatokat tudott szerezni, ha valami azonban nem érdekelte, azzal csak annyira foglalkozott, hogy meg ne bukjon az adott tárgyból. Első munkahelye a budapesti Asztalos Ipartestület védnöksége alatt álló Anyagraktár-Szövetkezet volt, innen Scheiber Gyula építési vállalkozó cégéhez került irodista munkakörbe. Mindkét munkahelyén egy-egy évet töltött, majd 1910 nyarán a Állami Villamosművekhez került, és dolgozott a háború kitörése előtt, de ide is tért vissza a fegyvernyugvás után; egész polgári karrierje itt teljesedett ki.

1914 forró nyara a fiatal, érettségizett fiatalembert is hadba hívja; az érettségit követő egyéves önkéntesi iskola után már teljesített katonai szolgálatot, a Balkán-háborúk során mozgósításra is került, erről tanúskodik kitüntetéssorában az 1912–13. évi Mozgósítási Kereszt. 1915. március 26-án kap zászlósi kinevezést – 1914. augusztus 4-től számított ranggal – a XII. hadtesthez tartozó 12. szállító zászlóaljhoz, akkori elnevezéssel a trénhez.

Ez a zászlóalj a székelyudvarhelyi cs. és kir. 82. „Freiherr von Schwitzer” gyalogezredhez közvetlenül tartozó lovasított szállítóalakulat volt, mely elsősorban a csapatok és ellátmányuk szállításával foglalkozott. A közhiedelemmel ellentétben ténylegesen harcoltak is, amennyiben arra a front közelsége miatt sor került, márpedig Erdélyben a román támadás következtében bizony sor került. Barna Sándor kitüntetéssora ékesen bizonyítja, hogy milyen sokszor adódott lehetősége vitézsége bizonyítására.

Első háborús kitüntetése – még zászlósként – a Bronz Vitézségi Érem, melyhez a 241. / 1915. számú viselési engedélyt adta ki a 82. gyalogezred parancsnoksága; a pontos haditett és annak dátuma sajnos ismeretlen. A hős zászlós nem sokkal ezután megkapja tartalékos tiszti kinevezését, 1915. július 6-án – július 1-től számított rangszámmal – hadnaggyá lép elő alakulatánál. Első tiszti kitüntetése a Bronz Katonai Érdemérem, a Signum Laudis, természetesen a hadiszalagon, és tekintettel az oklevél „für vorzügliche Dienstleistung vor dem Feinde[6]” kitételére, bevezetésük után a „kardokat”[7] is feltűzhette a szalagra. A 82. gyalogezred harcaiban lovastisztként, szállító alakulata élén folyamatosan komoly fegyveres összecsapásokban vesz részt.

Tartalékos főhadnaggyá 1917. augusztus 11-én nevezik ki, augusztus 1-vel számított ranggal. A Románia elleni hadjáratban végig részt vesz a székely bakákkal együtt; 1917. augusztus 17-én az Ezüst Katonai Érdemérem adományoztatik részére, az oklevél indoklása szerint „für tapferes Verhalten vor dem Feinde[8]”, tehát a hadiszalagon a kardokkal.

Ugyanebben az évben, június 3-án elnyeri a Károly Csapatkeresztet, majd Ő Császári és Apostoli Királyi Felsége, IV. Károly 1917. december 15-én kelt legfelsőbb elhatározásával a III. osztályú hadiékítményes Katonai Érdemkeresztet is, ugyancsak a kardokkal. Ennek a kitüntetésnek az eredeti adományozó oklevele nem maradt fenn, csak az 1940-es években kelt szó szerinti átirata, melyen a hitelesítő hatóság, a budapesti I. honvéd hadtest parancsnokságának eredetivel való egyezőséget tanúsító igazolása látható. 1918-ban megkapta a Sebesültek Érmét is, egy középsávval, a Magura Casinului-n szerzett sebesüléséért.

A világháború után a magyar és az osztrák Háborús Emlékérmeket illeszthette impozáns kitüntetéssorába, valamint kérelmezte és viselte a Deutschen Kriegerbund 1914/18 által adományozott II. osztályú Porosz Háborús Emlékkeresztet is.

A két világháború közti időszak falerisztikájának egyik legérdekesebb eleme az elmaradt háborús kitüntetésének viselhetőségének kérdése; Magyarország Kormányzója 1930. szeptember 15-én elrendelte[9], hogy az összeomlás miatt a szolgálati utat be nem járt, de legalább hadosztály-parancsnoksági szintig eljutott, és jóváhagyott világháborús kitüntetésekre felterjesztett tisztek és hasonállásúak a Magyar Koronás Bronzérmet, szalagján az elmaradt háborús kitüntetés miniatűrjével viselhessék.

Mivel a Monarchia hivatali gépezete valóban igen lassan dolgozta fel, és terjesztette fel a mindenkori felettes parancsnoksághoz az adományozási javaslatokat, 1918 novemberében szép számmal akadtak olyan tisztek, akik érdemeikért a kitüntetést nem kaphatták meg; Barna Sándor iratanyagában fellelhetőek azok a levelek, melyeket tiszttársaitól és felettes parancsnokaitól kapott, illetve hozzájuk írt, és melyben igazolásukat kéri, hogy őt magát a 82. közös gyalogezred parancsnoka még 1918 áprilisában a kardos és hadiékítményes III. osztályú Vaskorona Rendre terjesztette fel, illetve hogy ezredese 1918 októberében Nagyszebenben szóban meg is erősítette, hogy a kitüntetés adományozását jóváhagyólag bírálták el, és az nemsokára adományozásra is kerül. Kérelmeiben részletesen le is írja a haditettet, mely az 1917. július 22. és augusztus 24. közötti harcokban történt az erdélyi fronton, a Magura Casinuluikörnyékén, melyek megakadályozták a román csapatok ismételt betörését Erdélybe.

József főherceg, az arcvonal parancsnoka így ír erről: „És elkövetkezett egy korszak, melynek minden perce a magyar történelem legragyogóbb aranylapjára gyémánt betűkkel íródott be! Midőn a szörnyűséges, nagy kárpáti csatában megtörött végleg az orosznak ereje és a románt nap-nap után verte a hős magyar, közte a székely 82-ősök, kiket éppen a legnehezebb pontra állított a súlyos kötelesség, midőn a szomszédban nagy baj történt a szövetséges német 218. hadosztály veresége folytán. Akkor állítottalak benneteket, hős székelyek a Casinuluira, ahogy ti neveztétek azt, a »Halálvár«-ba, melyet csudaszámba menő eréllyel megvédtetek mindvégig, akármennyi angol, francia, orosz és román tüzérséget tömörítettek ellenetek, mely hetekig rémes pergőtűzzel verte a Halálvárat s annak angyali védőit! Úgy, hogy midőn Erdélyért folytatott másfél esztendei hősi küzdelmek után a Keleten az orosz ereje végleg megtörött és a románt is térdre kényszerítettük, akkor boldogult Károly királyunk hozzám fordult és meghatottan mondotta nékem: „A dicső székely 82-es hősök iránt érzett csodálatomnak jeléül elrendeltem, hogy a Magura Casinului magaslata Erdélyhez csatoltassék!”[10] Ebben az embert próbáló, a hősiesség iskolapéldáit számtalanszor megmutató csatában vett részt Barna Sándor, aki saját szavaival így írta le haditettét Király ezredeshez, volt zászlóaljparancsnokához írott levelében:

„1917 júliusában a vezetésem alatt álló század állása a Névtelen Kuppé-tól a Casinu völgyéig húzódott le, és ott sikerült az állást annyira kiépíteni, hogy kivívtam úgy Ezredes úr, mint az ezredparancsnokság elismerését. Amikor július 25-én úgy a 218. német honvéd gyaloghadosztály, mint a 8. hegyibrigádtól délre fekvő lovashadosztály áttöretett és visszavonult, mi is, a jobb szárnyunk biztosítása érdekében horogállásban visszahúzódtunk, és állásunk most az erdőn át az országútig terjedt, mialatt az országút túlsó felén az ott levő magaslaton már ott volt az ellenséges tüzérség. Napokon át vertük vissza ezen szükségállásból az egyik rohamot a másik után; azonban július 30-án kényszerülve voltunk visszavonulni, és az új front most a Quota 605. magaslatig terjedt a Casinu folyó mentén. Az új harcvonallal szemben lévő, jobbra húzódó magaslatok, melyek félkörben a hátunk mögé húzódtak, már az ellenség kezében voltak, és csak véres csaták árán tudtuk az állásokat megtartani. Július 31-én az ellenség előkészület után nehéz tüzérséggel támogatott, több egymásra következő rohamtámadást intézett ellenünk. Ezeket is visszavertük, és estére nagy nehezen sikerült a 35. gyalogezred egy zászlóaljával összeköttetést létrehoznunk. Augusztus 1-jén ismételten erős tüzér és gyalogsági támadás; az I. századtól jobbra álló 15. század szinte teljesen el lesz pusztítva. Mivel emberhiány volt, kénytelen voltam 4 fegyvert úgy összeilleszteni, hogy ezeket egy spárga segítségével egyszerre lehessen elsütni. Később elfogyott a lőszerünk, és az ellenség újbóli támadását puszta fegyverrel vertük vissza. A harc lezajlása után megállapíttatott, hogy ha a zászlóalj az állását nem tartotta volna, a Magura Casinului elesik, és az ellenség újból benyomulhatott volna Magyarországra. Augusztus 2-án hajnalban megerősítést kaptunk a 69. gyalogezred által; részt vettünk a Hindenburg gyalogezred rohamában és az ellenséget ismét visszavertük. Ugyanezen a napon jött a 14. honvéd gyalogezred, Szakáll ezredes úr vezetése alatt. A következő napok augusztus 24-ig folytonos harcokkal teltek el, de eredményesen végződtek számunkra, és a lezajlás után én sebesülten kórházba kerültem.”

Az igazolásokat tiszttársaitól megkapta, de mivel erősen elkésve, 1935 tavaszán-nyarán szerezte be ezeket, és az elmaradt háborús kitüntetéseket a Trianon utáni Magyarország területén élőktől csak 1931. augusztus 31-ig fogadta be a hatóság, illetve – mint arra Barna maga is utal – az eredeti felterjesztés sem a Kriegsarchivban, sem a m. kir. Hadilevéltárban fellelhető nem volt, a kitüntetést soha nem kapta meg, de egyfajta kárpótlás gyanánt, Magyarország Kormányzója 1935. évi március hó 6-án kelt legfelsőbb elhatározásával „átlagon felüli háborús teljesítménye elismerésképpen az emléklappal ellátott százados-i rendfokozatot” adományozta részére. Ez valójában a tartalékos tiszti állománykategória fedőneve volt a rejtés időszakában.

Barna Sándor a háború után visszatért polgári szakmájához, ahol a ranglétrán folyamatosan emelkedve, a Villamos Művek egyik területi igazgatója, illetve társadalmi munkában a Magyar Labdarúgó Szövetség egyik gazdasági vezetője lett. Háborús teljesítményére mindenkor büszke volt, ez látható abból, hogy amint lehetett, igényelte az emléklapot, illetve a századosi kinevezés után, az egyébként igen borsos árú 1931M társasági ruhát, köznapi nevén az ún. kistársasági atillát is megvarratta magának, amikor századosi előléptetését 1935-ben elnyerte, és Laub Juci műtermében művészi felvételeket is készíttetett magáról.

A magyar kormányok által 1938 és 1941 között meghozott ún. zsidótörvények végrehajtása alól, három kardos hadi kitüntetésének köszönhetően kivételt nyert; bár a Magyar Királyi Honvédség „zsidótlanítása” már 1940 elejére megtörtént, ez év február 25-én kiállított igazolványi lapjában a vallás rovatban még az „izr.” bejegyzés, a rendfokozatnál pedig a „fhdgy.” bejegyzés szerepel, melyet később „c[ímzetes]. szds.”-ra javítottak, és azután sem törölték, pedig számos, kitüntetéseire és kivételezettségére vonatkozó bejegyzés került bele az okmányba 1941 és 1943 folyamán. Annak ellenére ez volt a helyzet, hogy a m. kir. alsódabasi 5. bevonulási központ 1941. október 8-án levélben hívta fel figyelmét arra, hogy amennyiben keresztény származását nem igazolja, úgy a vonatkozó rendeletek értelmében „zsidónak lesz tekintendő, és a jövőben csak rendfokozat nélkül, és csak kisegítő szolgálatra vehető igénybe, továbbá, mert mint rendfokozat nélkülit kell nyilvántartani a hivatkozott rendelet megjelenésétől kezdve”. Mivel Barna százados még ekkor sem keresztelkedett ki, és mindkét szülője zsidó volt, természetesen a keresztény származást sem tudta igazolni, ennek ellenére századosi rendfokozata mégis megmaradhatott, 1943 tavaszáig bizonyosan. Ugyanakkor az is érdekes, hogy munkahelye, a „Részvénytársaság a Villamos és Közlekedési Vállalatok számára” szolgálatait 1939 és 1940 folyamán a honvédelmi munkaszolgálat keretében is igénybe vette. Az igazolványi lap utolsó bejegyzését 1943 áprilisában rögzítették, mely szerint a m. kir. alsódabasi 5. bevonulási központ által kiadott igazolás értelmében Barna Sándor t[artalékos]. c[ímzetes]. százados a megfelelő honvédelmi miniszteri körrendeletek értelmében, és az 1942. évi XV. tc. 6. §. alapján kivételezett személy. Rendkívül ritka eset volt, hogy egy, a zsidótörvények értelmében mindvégig zsidónak tekintendő személy egészen 1943-ig tényleges tiszti rendfokozatot viselhetett, és kiemelt munkahelyén továbbra is igazgatóként dolgozhatott. Az egyetlen sérelem, mely addig érte, az AD-073 rendszámú Opel autójának honvédelmi igénybevételre való ideiglenes elvétele volt 1941 során.

1944 tavaszán minden megváltozott; az addig ősei hite mellett híven kitartó Barna Sándor kénytelen volt „illegalitásba vonulni”, és Újpesten meghúzódva, személyazonosságát egy hamisított keresztlevél segítségével igazolta, mely megóvta a gettósítástól, és túlélte 1944/45 borzalmas telét. Ezen római katolikus keresztlevél szerint Barna Sándor Barna Károly és Kopsza Karolin szülőktől született Szarvason, 1897. április 10-én, és őskereszténynek tekintendő. A dokumentum természetesen minden elemében – egyébként jól láthatóan – hamisítvány, mégis, a célnak tökéletesen megfelelt, mivel a hadieseményeknek köszönhetően 1944 második felében valódisága már nem volt ellenőrizhető, hiszen Szarvast ekkor már a Vörös Hadsereg megszállotta. A keresztlevelet vászonra kasírozták annak érdekében, hogy tovább tartson, és látszik, hogy sokat használták, nyolc felé hajtották, és valószínűleg ezzel, és a szintén rendkívül rossz állapotban lévő századosi rendfokozatot igazoló emléklappal igazolta magát; meglehetősen furcsa, hogy e konspirációval párhuzamosan összes családi irata fennmaradhatott; különös fintora a sorsnak, hogy 1944. október 13-án valóban megkeresztelkedett a Vízivárosban, az országúti ferences plébánián, mert ekkor már jegyben járt igen vallásos menyasszonyával.

1945 elején már a Phoebus Villamos Művek újpesti kirendeltségének igazgatója lett, amiről már 1945. január 20-án orosz nyelvű igazolást kapott, mely megóvni volt hivatott őt attól, hogy felszabadítói málenkij robotra hurcolhassák el. 1945. március 26-án feleségül vette volt bajtársa, Dinnyéssy Ágoston volt 82-es ezredbéli tartalékos hadnagy megözvegyült húgát, Dinnyéssy Juliannát; házassági anyakönyvi kivonata szerint vallása továbbra is római katolikus, tehát vélelmezhető, hogy új hitén a háború után saját akaratából, vagy felesége kedvéért maradt meg. Együtt költöztek új lakásba, a II. kerület Margit körút 29. szám alá; igazgatói munkáját a Villamos és Közlekedési Vállalatok részvénytársaságánál folytatta, és csak 1949. július 1-jén, közel négy évtizedes munkaviszony után ment nyugdíjba, mely szolgálataiért a cég új igazgatója írásos elismerését és köszönetét fejezte ki.

Barna Sándor, Áháron ben Jóna haLévi, Braun Salamon utolsó élő dédunokája, nyugalmazott részvénytársasági igazgató, a volt cs. és kir. Haderő főhadnagya, a m. kir. Honvédség címzetes századosa életének hatvannegyedik évében, 1952. április 28-án hunyt el. A római katolikus egyház rítusa szerint temették el 1952. május 2-án, lelkéért pedig május 3-án engesztelő szentmiseáldozatot mutattak be a Ferencesek Mártírok útjai templomában. Szerető felesége 1970. május 2-án követte őt.

[1]   Pesti Izraelita Hitközség anyakönyve, 1994/908 akvi. szám.

[2]   Kecskemét város levéltára által kiállított, 1938. április 25-én kelt honossági bizonyítvány tanúsága szerint, melynek eredetije az „1820 esztendőben november 23-án az itt találtatott Sidók eránt tett Conscriptio.”

[3]   1938. április hó 18-án, dr. Borsodi József főrabbi által kiállított születési anyakönyvi kivonat másolat.

[4]   Ma: VI. kerület, Jókai utca.

[5]   A mai Szent István Gimnázium, az Ajtósi Dürer soron.

[6]   „az ellenség előtti kiváló szolgálatért”

[7]          1916. december 13-án elrendelték a tiszti háborús kitüntetések szalagjára a „kardok” ékítmény bevezetését. A kitüntetések szalagján elhelyezhető keresztbe tett kardok elnyerésének feltétele volt az indoklásban szereplő „vor dem Feinde” vagyis az „az ellenség előtt” kitétel. A kardokat utólag is oda lehetett ítélni azoknak, akik korábbi kitüntetésük alkalmával ezen feltételeknek egyébként megfeleltek. Többszöri adományozás esetén a kardok csak a legfelső ismétlőpánton voltak viselhetők.

[8]          „az ellenség előtti vitéz magatartásért”

[9]   Felszeghy Ferenc et alii: A rendjelek és kitüntetések történelmünkben, Budapest, 1944, 456 o.

[10] A cs. és kir. 82. székely gyalogezred története, 1883 – 1919. József királyi herceg, tábornagy előszava.

A szerző, Bíró Ákos a MAOIH Orthodox Levéltár igazgatója