Támuz 13-án, 97 éve dicsőült meg Ráv Fellner Joél háLévi (1862–1925) sátoraljaújhelyi rabbi. Az újhelyi rabbiról Korein Dezső, a korabeli orthodoxia egyik vezéremberének írása alapján emlékezünk meg: 

„Aki ismerte, ilyennek képzelte a prágai híres Löw rabbit, a Gólem alkotóját. Szinte klasszikus tökéletességű Talmud-tudós, mély vallásosságú, kifinomult jellemű, bölcs és jóságos: ilyen volt az »újhelyi rabbi«, ahogy a zsidó közvélemény az elhunyt Fellner Joel sátoraljaújhelyi orthodox főrabbit nevezte. 

Életét kiegészítem néhány jellegzetes ecsetvonással, hiszen abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy a megdicsőült mestert évtizedek óta közelről ismerhettem és személyéhez a nagy tiszteleten kívül intim barátság köteléke is fűzött. Évek óta szerény házamat tüntette ki azzal, hogy pesti tartózkodása alkalmával nálam lakott és így bőséges alkalmam volt, hogy gondolatvilágát alaposan megismerjem.

Atyja, Rabbi Simon Chájim Fellner beledi főrabbi, kora egyik legkiválóbb Talmud-tudósa volt, apósa az ország határain túl is éles eszéről és nagy tudományosságáról ismeretes R. Ákivá Schreiber pápai kereskedő, Rabbi Simon Schreiber, néhai krakkói főrabbi és osztrák reichsrathi képviselő fia és a Chaszam Szófer unokája volt. A fiatal Rabbi Joél Fellner első állomása Szombathely volt, ahol mint magánrabbi működött és mellékesen az ottani orthodox hitközség pénztárosi tisztségét is éveken át ritka lelkiismeretességgel látta el. A zöld asztalnál ismerte meg az eleven hitközségi élet és én ott ismertem meg benne az egyenes jellemű és minden pártok felett álló, igazságszerető lelkes zsidó papot.

Mint Talmud-tudós feltétlenül a legelsők közé tartozott. Háláchikus döntvényei előtt az ország minden rabbija tisztelettel hajlott meg. Érdekes és egészen egyéni felfogást vallott a rabbiszék öröklésének kérdésében. Fiait azért nem nevelte rabbinak, mert attól tartott, hogy majdan halála után tisztára a »chazáka« alapján foglalja el valamelyikük a rabbi-stallumot. Még gondolatban is tiltakozott ez ellen, mert a hitközség szabad választási jogát igen nagyra becsülte.

Amilyen intranzigens volt a vallásosság dolgában, olyan megértő és jóságos szívű patrónusa volt a szegényeknek és szűkölködőknek. Különösen szívén hordta a jesivák ügyét és meggyőzően fejtegette, hogy a fővárosi zsidóság segélyezés dolgában messze elmaradt a vidéktől, ahol a hitközségek óriási áldozatok árán tartják fenn a jesivákat. Csonka-Magyarország legnagyobb jesivája volt az övé, a tanítás valósággal életszükséglete lett és sajnos, jórészben ennek a szenvedélyének esett áldozatul törékeny, gyenge fizikuma.

Nagy gyakorlati felfogásról tettek tanúságot főképp anyagi és kereskedelmi jogi kérdésekben hozott döntvényei. Az ország minden részéből, még külföldről is gyakran fordultak hozzá döntésért. Érdekes, hogy a valorizáció jogosságát tekintve a megboldogult még a hazai bíróságok ez irányú joggyakorlatát elismerte. Nagy etikai felfogására jellemző, hogy a háborús és a konjunkturális vagyonokat nem tartotta nagyra. Azt szokta mondani megvetőleg: »ezekhez vér tapad és nem lesz rajtuk áldás.« 

Nem volt »csodarabbi«, de annál méltóbb utódául bizonyult a középkori nagy bölcseknek, gáonoknak.” חבל על דאבדין ולא משתכחין (Szánhedrin 111a).

Kép forrása: MILEV