Fischer Mordche Efrájim Fischl (Fülöp, 1877–1940) sárospataki főrabbi elul-köszöntő dróséja 90 évvel ezelőttről:

„Lásd, Én adok elétek áldást és átkot: az áldást hagyha hallgattok az Örökkévaló Istenetek parancsolataira és az átkot, ha nem hallgattok. »Lásd!« A zsidóság éber látást követel híveitől. »Nem rejtekben beszéltem Én, sötét országnak helyén« (Jesájo 45:19.) Kutass, fürkéssz, a lét végső okai után. Törd fejedet az élet nagy problémáinak megoldásán. De ne bízd el magadat. Ne tulajdonítsál korlátlan hatalmat, képességeket, gyönge, véges elmédnek. Ne ámítsd magadat, hogy egyedül emberi elméddel, tudásoddal képes leszel a világegyetemből és életedből feléd áradó ezernyi ezer rejtély és titok nyitjára jutni! Balga hit, dőre beszéd! »A jó és rossz tudásának fájából ne egyél!« Ne képzeld, hogy te saját erődből meg tudod majd fejteni a jó és rossz iránti tudásnak örvénylő mélységű kérdéseit.

Ne bizakodjál egyoldalúan az emberi értelemben, tudásban. Mert »a tudás fája jó!« De rosszá is válhat, ha egyoldalú! »Reéh«: Láss, kutass, fürkéssz! A zsidóság szerint a látás: kutatás, b’rochó, áldás! De kelóló-vá, átokká is válhat önhittség esetén!

B’rochó, áldás a látás, kutatás: »Emeljétek fel a magasba szemeiteket és lássátok: Ki teremtette ezeket.« (Jesájo). Hogyha a csodálatos világmindenség létezése mint a rejtélyek rejtélye tárja feléd titokzatos arculatát és te a legszárazabb és legridegebb elméleti kutatás eredményeinek alapján kénytelen vagy bevallani: Egy végső, magasztos értelmes Lény nélkül, akit a mi, véges emberi nyelvünk »Isten«-nek nevez, értéktelen és lehetetlen ez az egész Lét! Íme ilyenkor áldássá válik számunkra a »reéh«, a látás, megérteni akarás.

De hogyha te a világegyetemben megnyilvánuló természeti törvények rendületlen uralmából »laj jiszábü b’lechlon«, arra akarsz következtetni, hogy miként az egész természetben akként az emberi életben is az »oksági törvény« uralkodik maradék nélkül, akkor ez a »meglátás« kelóló-vá, átokká válik számodra. 

Ezért kell a »látás«-hoz, a tudáshoz az örökölt hagyományokban megőrzött isteni megvilágításnak csatlakoznia. »Üreiszem üzchártem.« A meglátásnak, a megértésre törekvő igyekezetnek visszaemlékezéssel a hagyományokban megőrzött isteni kinyilatkoztatások figyelembevételével kell társulnia. Csakis a Hit és Tudás ilyen harmóniájából csendülhet ki a tevékeny, áldásos életnek felemelő akkordja: v’ásziszem!

Ezért hangzik a felszólítás: Semá Jiszróel! Nem pedig Reéh Jiszróel! Halljad Izráel! Nem pedig Lásd Izráel. Ne bízd magadat egyoldalúan a gyarló értelmedre. Nem vak okszerűségi elv vagy fatalisztikus véletlen irányítja az emberi élet sorsfordulatait, hanem egy isteni gondviselésnek bölcs és átgondolt nevelési terve szerint alakulnak úgy az egyénnek mint egész népeknek sorsfordulatai…

Ezért: »esz háb’rochó áser tismeü«, áldás a látás, a tudás, hogyha a hallgatás, a figyelés a múltnak tanításaira csatlakozik hozzá, ellenőrzi, helyesbíti azt. De »ükelóló im laj tismeü«, átokká válik az, marcagoló kételyekkel tölti el az ember lelkét, hogyha az isteni Kinyilatkoztatás vezető jobbját ellöki magától. Akkor úgy jár, mint a magas hegységben vezető nélkül botorkáló hegymászó. Élevezi a magas hegyormokról kínálkozó csodálatos látományoknak páratlan impresszióit, de egy óvatlan pillatnat és rettenetes szakadékba bukik. A tudásnak az ég fellegeivel koszorúzott hegyormai mellett ott tátonganak a mélységes szakadékok. Jaj annak, ki a vezető: a Hit nélkül akarja megmászni ama égbe meredő csúcsokat!…

Cádik b’emünószaj jichje. Csakis hitében élhet meg az igazságos. Hiszen már Mózes is szívrepesve könyörgött: »Ismertesd meg velem Isten a te utaidat!« Miért szenved oly gyakran az igazságos, míg a gonosz sorsa sokszor földi Éden?!

S ilyen rettenetes időkben, mint amilyeneket a jelen gazdasági világkrízisben is átélünk, midőn a múltnak hibáiért és bűneiért milliók lakolnak, midőn egyesek botlásai következtében »népek zajonganak és királyságok rendülnek meg« – önkéntelenül panaszra nyílnak az ajkak: Miért e sok szenvedés én Istenem? Miért nem nyújtod ki segítő jobbodat?

Ezekre a töprengésekre mi csak a Hit szavaival válaszolhatunk: »Tiszták az Ő szemei, nem látnak rosszat.« Isten az emberi élet kőtömbjét úgy fúrja-faragja, mint a szobrász vésőjével a márványt. A gyermek azt hiszi, hogy maga a fúrás-faragás a cél, de az értelmes felnőtt tudja, hogy a művész keze csodás szépségű alakot fog alkotni.

Az isteni gondviselés bölcs tervének mélységeibe mi képtelenek vagyunk behatolni, de hinnünk kell, hogy az is, ami a mi gyarló meglátásunk szerint helytelen a világ történésében, szükséges valami az isteni terv kialakulásához vezető történelmi fejlődésben.

Hinnünk kell, hogy az Isten irányította fejlődésmenetben felmerülő egyes lehangoló, sőt lesújtó jelenségek hozzátartoznak az egész, az Isten akarta végső Cél harmonikus kialakulásához. »Sivtechó ümisantechó hémo janchéni – a Te pálcád és vesssződ azok vezetnek engemet!« Hinnünk kell, hogy a jelen világkrízis kataklizmás jelenségei szükséges előkészítői az emberi nem történelme, egy több megértésből, igazság és jogszeretettől eltöltött, s épp ezért: boldogabb korszaknak. Hinni akarjuk, hogy eme világtörténelmi vajúdások nemcsak messianisztikus vágyakat ébresztenek az emberiségben, hanem a jog- és igazságszeretet mindinkább korlátlanabb uralomra juttatásával egyszersmind előhírnökei annak, »ki békességet közöl, üdvösséget hirdet, segítséget közöl, hírül adván Ciónnak: Uralkodik a te Istened!«”

(Fischer Fülöp, „Tudás és Hit”, Zsidó Ujság, 1931. 7. évf. 30. szám, 5. old.)

Fotó: Yonatan Sindel/Flash90