Guttmann József: Messiási Idők…
(1933-as tárca a Zsidó Ujságból) 1. rész

Rekkenő hőségben, ringó aranykalászok között robog a vonatunk Bodrogköz dúsan termő rónáin. A gyors sebességgel száguldó vonat által keletkezett szél mozgásba hozza a sínek mentán fáradtan és erőtlenül álló fákat, amit azok sűrű hajlongásokkal köszönnek meg a tova suhanó vonatnak. A fülkében elviselhetetlen a hőség, az utasok álmosan, szinte aléltan dőlnek le az ülés támlájára, hogy a vonat zakatoló zenéje mellett édes álomba merüljenek.

A pihenés nem sokáig tart, a vonat erős zökkenéssel megállt egy állomáson, hol lármás gyermekcsapat száll fel és élénk lelkesedéssel rohan be a fülkénkbe. Apró útitársaink 8–12 éves iskolás gyermekek, leányok és fiúk vegyesen, egy ruszinszkói héber iskola növendékei, kik tanítójukkal kirándulásról jövet hazafelé igyekeznek.

Alig helyezkednek el, élénk diskurzus kezdődik a héber nyelv, előttünk szinte idegenül hangzó új dialektusában és hiába igyekszik egy chószid kinézésű útitársam velük jiddisük társalogni, a világért sem beszélnek csak héberül… Útitársam azonban nem tágít és egyik nagyobb fiút, akin látni, hogy nem visel ciceszt megszólít héberül: „Jes loch árbá kanfajsz?” (Van ciceszed? Amit árbá kanfajsznak, vagyis négy saroknak is szokás hívni.) A fiú csöppet sem jön zavarba és ravaszul mosolyogva válaszol: „L’hoórec jes loh árbá kanfajsz” – a földnek van négy sarka, de nekem nincs.

– „Hát ezt honnan tudod?” Kérdezi a chószid.

– „A reggeli imánál mondják: »Vaha viénü lesolajm méárbá kanfajsz hoórec« – és hozz bennünket

össze békességben a föld négy sarkáról!”

– „Na lám – mondá a chószid – éppen mikor ezt mondjuk, előírás szerint kezünkbe vesszük a

ciceszt és kérjük a Mindenhatót, hogy a cicesz parancsolata teljesítésének érdemében küldje el hozzánk a Messiást, aki vezessen el bennünket Erec Jiszroélba… De ha nem hordasz ciceszt, akkor nincsérdemed.”

– „Oh a Messiás… aki szamárháton fog jönni, már mi nem várjuk, nekünk már régen megjött.

Ha-ha-ha.”

És erre a többi gyermekek is kacagtak, de legjobban röhögött a tanító, aki fedetlen fővel ülve, borotvált képű arcán nagyon is meglátszott, hogy – enyhén szólva – eszik ő diót még Hajsánó rabbó előtt is…

– „Ti nagyon tévedtek – veté közbe a chószid – csak a szamár érkezett meg…”

– „A szamár, a szamár, ha-ha-ha – énekelték kórusban a fiúk – mesélje el tanító úr nekünk a Messiás és a szamárról szóló mesét, melyet már egyszer elmesélt.”

A tanító nem hagyta magát sokat kéretni, sőt, örömmel intette őket csendre és elkezdett mesélni:

– „Egyszer volt egy király, akinek hatalmas birodalma és jószágain kívül egy nagyon szép paripa volt a kedvence. Ezen a paripán végezte napközi sétalovaglásait és ennek a paripának külön rendezett be egy pompás istállót, és gondozására külön lovászt tartott. Az istállóban helyezték el a királynő kedvencét, egy szamarat is. A szamárnak persze szerény igényeihez képest, nem kedveskedtek annyira, mint a lónak és ezért a ló büszkélkedni kezdett és büszkeségének többször kifejezést is adott istállótársával szemben. »Látod – szólt a szamárhoz – én vagyok itt az úr, engem kényeztetnek és becéznek, mindenki kedvemben jár, holott veled alig törődik valaki.« »Várj, csak várj – válaszolta a szamár, amikor a Messiás rajtam fog megérkezni, akkor az enyém lesz a dicsőség…« »Oh, te csacsi füles – veté közbe a ló – ha csak te egyedül lennél a világon. De hát sok szamár van a világon és minden szamár várja a Messiást…«”

Nagy hahotázás következett, a gyermekek, akik megértették a mesét, mind a chószidra néztek, kíváncsian lesve a mese hatását.

A kép illusztráció, Tokaj látképe 1908-ból, középen, kissé jobbra az egykori zsinagóga emelkedik a város fölé.
Kép forrása: Fortepan / Magyar Földrajzi Múzeum / Erdélyi Mór cége