Itt, Belső-Erzsébetvárosban a levegő mindig telve van a XIX.-XX. század történelmével, Király utca, Klauzál tér, egy sokszínű nagyvárosi – jelentős részben zsidó gyökerű – kultúra őrzői és mesélői. Minden esztendő késő őszén és telén azonban követve az időjárást is, szomorkás hangulat költözik a régi bérházakba, üzletekbe és kávézókba.

1944-45, amikor a magyar állam akkori – már német megszállás alatt regnáló – vezetése végképp felmondta a társadalmi együttélés 30-as évek közepéig virágzó kötelékét a magyar zsidósággal, nem csak asszisztálva, hanem cselekvően részt véve nagyságrendileg 500 ezer hittestvérünk meggyilkolásában.

Horthy Miklós kormányzó sikertelen kiugrási kísérletét követően megalakult nyilas „Szálasi-kormány 1944. november 18-án értesítette a Zsidó Tanácsot, hogy a budapesti zsidók számára gettót létesít…A gettólétrehozásáról szóló rendeletet (8935/1944. BM.) Vajna Gábor belügyminiszter aláírásával november 29-én tették közzé. Legfontosabb előírásai a következők voltak: „A m. kir. kormány a Budapesten élő, sárga csillag viselésére kötelezett zsidóknak a VII. Dohány, Nagyatádi Szabó István, Király, Csányi – (3-6. szám) és Rumbach Sebestyén – (15-19. szám) – utcák, a Madách Imre út, Madách Imre tér, Károly király út által határolt területre való összeköltöztetését és a zsidók által lakott területről való elkülönítését elrendeli…A gettónak kijelölt körzetben december elején – az átköltözések határidejének lejárta előtt – megközelítőleg 33 000 zsidó lakott, a hónap végén pedig 55 000. 1945 januárjában érte el a gettó lakossága a csúcsot, ekkor csaknem 70 000-en tartózkodtak itt, nagyobbrészt tizenhat éven aluli gyermekek, betegek, illetve negyvenen felüli férfiak és nők.”[1]

Az egyik szabadulást váró lakó a pesti gettóban Krausz Klára volt, aki az Izraelben megjelenő magyar nyelvű újság, az Új Kelet 1975. XI. 10.-i számában „Ilyenek is voltak” címmel így emlékszik vissza az eseményekre:

„A pesti gettóban voltam 1944 decemberében kis családommal együtt. Napi egy tányér levesen kívül mást nem ettünk és szörnyű éhesek voltunk. Boldogult férjem, aki megszökött a munka- szolgálatból, szintén bekerült a gettóba. Leleményes ember volt, és sikerült neki egy cédulát ki- csempésznie a városba. Ott volt egy ismerősünk, akivel évek óta üzleti összeköttetésben állottunk. Megírtuk neki, hogy nagyon éhesek vagyunk, kérjük, küldjön részünkre egy kis élelmet. Nekem nem sok reményem volt a dologhoz, mert az illető, akihez ezt a pár sort intéztük, régi nagy antiszemita… ember volt… Csodák-csodája, harmadnapon beállított egyik alkalmazottja hozzánk egy csomaggal, amiben finom ételek voltak. Mesélte, hogy nehezen bár, de sikerült bejutnia a gettóba és a csomagon kívül üdvözletét és jókívánságait is küldi nekünk a főnöke. Persze nagyon megörültünk a csomag tartalmának, ami akkor életmentést jelentett számunkra…Mikor vége lett a háborúnak, felkerestük a kereskedőt, és kíváncsian megkérdeztük tőle, hogy lehet az, hogy ő, aki ilyen nagy antiszemita hírében állott, élelmiszert küldött nekünk, zsidóknak? Erre ő nevetve azt válaszolta: ״ Ja, én békebeli antiszemita voltam. Amikor láttam és hallottam, hogy milyen borzalmasan bánnak a zsidókkal, akkor felfüggesztettem az antiszemitizmusomat!”

Nos igen, a közvélekedés szerint nagy különbség antiszemitának lenni Auschwitz előtt, mint a vészkorszakot követően, ezzel nem felmentve, sőt mélyen elítélve a Horthy-korszak antiszemita közbeszédét, politikáját, mely a zsidótörvények megalkotásában, majd a deportálásokban csúcsosodott ki.

Klára asszony így zárja gondolatait: „Csak kevesen tudtak emberek lenni az embertelenség idején!” Kevesen vagy sokan, sajnos ténykérdés, hogy nem voltak elegen az embermentők. Aki az volt, emlékét kísérje örök hála! Klára asszony történetéhez hasonlatos a magyar irodalomban is előfordult, hogy egy zsidóellenes nézeteket valló költő, író a rettenet idején tudta, hogy mi a morális kötelessége.

UjKelet_1975_11-1617837629__pages55-55

Németh László a Kossuth-díjas író, esszéista, drámaíró, műfordító a népi írók csoportjához és nemzedékéhez tartozott, annak centrumát erősítette, mely a németellenesség és a szociális reform gondolata köré szerveződött, azonban egyes írásaiban, illetve az úgynevezett második szárszói konferencián tartott beszédében 1943 nyarán antiszemita gondolatokat tett közé.

Németh László író

Mindezek dacára, a történelem vérzivatarában, 1944 rettenetében Németh az emberiesség jegyében cselekedett: a zsidó származású Zelk Zoltánt, a Baumgarten-, József Attila- és Kossuth-díjas magyar költő, prózaírót bújtatta a nyilasok elől.

A történetet másik író- és költőfejedelmünk, Ilyés Gyula így jegyezte le: „Az üldöztetés legkegyetlenebb napjaiban Zelk megszökött a munkaszázadból. Pusztán ezért halál várt rá. Minden papír nélkül (Szabó Lőrinc közvetítésével) Németh László házába menekült, aki maga is bujkált, épp velem. Az asszonyok rejtegették Zelket, nehéz körülmények között, mert a kislányok mindent kifecseghettek. S házkutató bandák járták a környéket. Flóra volt a posta, fel-felsurrant a lezárt és üres, lehúzott redőnyű dolgozószobába, az aggodalomban és cigarettaszomjban vergődő költőhöz. Vele élte át azt a félórát, amikor a nyilas házkutatók már az udvarba is bementek, és csak a sors vagy Ella jó nyelvének szerencséjére kerültek hátra a kertbe, kihagyva a villát. Hogy tölti különben az időt? – kérdezte Flóra a fellélegző, a dohányhoz jutott Zelket. Olvasom a házigazda műveit, így belemélyedve látni, terheli felelősség őt is azért, ami most itt folyik.”[2]

Zelk Zoltán költő

Zelk megjegyzése igaz, de Németh vész idején tanúsított emberségéből nem vesz el jottányit sem. Ha torzításmentesen szemléljük a múltat, akkor könnyebb azt megérteni és a jövő generációjával megértetni.

Ennek jegyében – zárógondolatként – az sem feledhető soha, hogy a budapesti gettót a szovjet Vörös Hadsereg szabadította fel, sok tízezer emberéletet megmentve. E hőstettet nem ronthatja le a későbbi évek és évtizedek mélyen elítélendő és megvetendő szovjet kommunista embertelen tettei sem.

Rosta Márton

[1] SZITA SZABOLCS: A PESTI GETTÓ KÜZDELME A TÚLÉLÉSÉRT (Valóság, 1995, 38. évfolyam, 3. szám)

[2] Illyés Gy. 1987. Naplójegyzetek. Budapest, Szépirodalmi. 31.o.