A Tórában kétféle számolási rendszerről olvashatunk: „És számláljatok magatoknak az ünnep másnapjától, ama naptól, midőn hozzátok a lengetés omerjét, hét teljes hét legyen. A hetedik hét után való napig számláljatok ötven napot; azután áldozzatok új ételáldozatot az Örökkévalónak.” (3Mózes 23:15–16.)

Illetve: „És számlálj magadnak hét évhetet, hét évet hétszer, hogy legyenek neked a hét évhét napjai: negyvenkilenc év. Akkor szólaltasd meg a riadás harsonáját a hetedik hónapban, a hónap tizedikén ; az engesztelés napján szólaltassátok meg a harsonát egész országotokban. És szenteljétek meg az ötvenedik évet, hirdessetek szabadságot az országban minden lakójának; jóbél az, az legyen nektek és térjetek vissza, ki-ki az örökségéhez és ki-ki az ő családjához térjetek vissza.” (3Mózes 25:8–10.)

Van azonban egy jelentős különbség a két számolási forma között, és ezeken olvasás közben előfordulhat, hogy átsiklunk. Az omer számolása többes számban van, az évek számolása azonban egyes számban. A zsidó hagyomány úgy magyarázza a különbséget, hogy ez arra utal, hogy ki végzi a számolást. Az omer esetében a számlálás minden egyes ember, az individuum kötelessége, ezért a többes szám használata. Az évek esetében a számlálás a bész din, illetve a legfelsőbb bíróság, a Szánhedrin feladata, gyakorlatilag a zsidó nép egészének kötelessége, amelyet központilag a Szánhedrin végez el a nevében. Ezért az egyes szám.

Egyénenként a napokat számoljuk, de vezetőként az éveket kell számolnunk. Magánemberként gondolhatunk a holnapra, de vezetői szerepünkben hosszú távon kell gondolkodnunk, a távoli horizontra összpontosítva tekintetünket. „Ki a bölcs?” – kérdezte Ben Zoma, melyre így válaszol: „Aki előre látja a következményeket.”

A vezetők, amennyiben bölcsek, úgy gondolnak arra, hogy döntéseiknek sok év múlva milyen hatása lesz. A zsidó vezetők közül a legjövőbelátóbbak közé tartoztak az első két évszázad rabbijai, akik a szóbeli törvény hagyományait olyan struktúrába rendezték, amelyből a Misna, majd a Talmud lett, ők voltak azok, akik a szövegek tanulmányozását egész vallási kultúrává fejlesztették, ők voltak azok, akik az imáinkat olyan formává fejlesztették, amelyet végül a zsidó közösségek az egész világon követtek, és ők voltak azok, akik a rabbinikus háláchá rendszerét kialakították. Olyat tettek, ami egyetlen más vallási vezetésnek sem sikerült, egy olyan életmódot tökéletesítettek, amely kétezer éven át képes volt fenntartani a száműzetésben és szétszórtságban élő népünket.

Amikor a holokausztot túlélő jesiva vezetők és haszid vezetők a tragédiák dacára, arra bátorították híveiket, hogy házasodjanak, vállaljanak gyermeket és építsék újjá a Tóra összetört világát, létrehozták azt, ami a zsidó élet leggyorsabban növekvő elemévé vált. Nekik köszönhető, hogy a kelet-európai zsidó tanulás nagy központjainak majdnem teljes elpusztulása óta több zsidó fiatal tanul jesivában vagy szemináriumban, mint bármikor az egész zsidó történelem során – több, mint a 19. századi jesivák nagy napjaiban, több, mint a babiloni Talmud létrehozásának idejében.

A nagy vezetők hosszú távon gondolkodnak és a jövőre építkeznek. Azonban ez a mai világi kultúrában ritkaságszámba megy, amely könyörtelenül az adott pillanatra összpontosít, a „most” iránti megszállottságunkban, a múló divatok, flashmobok, sms-ek és tweet-ek, – tizenöt perces hírnevek és szalagcímek azok, amikre áhítozunk.

Minden ember vezetőnek számít, a különbség csupán abban áll, hogy ki kisebb, ki nagyobb részért felel. Azonban egy jó zsidó vezetőnek mindig csapatmunkában kell gondolkoznia, és állandóan fel kell tennie a kérdést, hogy a döntés hogyan fog hatni a zsidó közösségre huszonöt vagy akár ötven év múlva? Így hát egy zsidó ember legfőbb feladata az, hogy ne magunknak, hanem a gyermekeinknek és unokáinknak építsünk.

Az igazi kihívás az, hogy a múltjára büszke közösségből a jövőjére összpontosító közösséggé váljunk.