Sovuojsz, azaz a tóraadás ünnepe kiemeli a zsidó vallás egyik alapelemét, a próféták szavába vetett hitet. Az Örökkévaló megígérte Mózesnek: „És benned is hinni fognak örökké”.

A Mózesbe vetett hit tehát vallásunk egyik alaptétele, hiszen magát a Tórát is Mózes közvetítésével kapta Izrael népe. Ha nem fogadnánk el Mózest Isten prófétájának, azzal az egész Tórát tagadnánk meg.
Éppen ezért a zsidó vallás 13 alaptételének egyike is így szól: „Hiszem teljes hittel, hogy Mózes mesterünk próféciája igaz, és ő volt a próféták atyja, azoké is, akik előtte voltak, és azoké is, akik utána jöttek.”

A Rámbám (A Tóra alapjai 8.) írja, hogy a zsidók nem a Mózes által véghezvitt csodák miatt hittek benne, mert a csodákra alapozott hit nem teljes, hiszen azok mágia segítségével is kivitelezhetőek. Azért hittek benne, mert a saját szemükkel látták a tüzet, a hangokat és a lángokat, valamint amikor Mózes a felhőhöz lépett és a hang megszólította őt, a nép hallotta mindezt. „Mózes, Mózes, menj, és mondd Izrael népének…” Az utána érkezett prófétákban sem az általuk tett csodák miatt hiszünk elsősorban, hiszen a csoda varázslat eredménye is lehet.
A prófétákba vetett hitünk alapja az a parancsolat, melyben a Tóra előírja, hogy a csodát tevő prófétában higgyünk. De ezzel együtt hitünk alapja maga a parancsolat és nem a próféta általi csoda.

A Rámbám hozzáteszi, hogy a Mózes utáni próféták ereje Mózes parancsán alapszik, ezért ha egy próféta tagadja Mózes szavainak egy részét, vagy csupán egyetlen parancsolatot a Tórából, akkor nem hiszünk benne, mert csak egy szélhámosról van szó.

Ugyanígy a jövőbeli próféták is a Mózesbe vetett hitünkre alapozzák majd működésüket és nem kérdőjelezhetik meg Mózes tanítását. A próféták idejében nyilvánvalóbb volt, hogy Isten irányítja a világot, és jó és rossz cselekedeteik alapján ítéli meg az embereket. A próféta Isten nevében beszélt és minden eseményre reagált. Figyelmeztetett a bűnt követő büntetésre, és biztatott a megtérésre. A próféták korában nagy volt a késztetés a bálványimádásra, amivel az Örökkévaló akarata ellen akarták felvenni a küzdelmet. A próféták igyekeztek ettől eltéríteni a népet, és megpróbálták rávenni őket a Tóra és a parancsolatok betartására.

Sokan kérdezik, hogy a mi időnkben már miért nincsenek próféciák? Ha ma is lennének próféták, könnyebb lenne távol maradni a bűntől és a kísértéstől, mert nyilvánvalóbb lenne az isteni gondviselés jelenléte.

A válaszhoz meg kell értenünk, hogy a jutalom és büntetés rendszere az ember szabad választásán alapuló cselekedetein nyugszik. Ha azonban az ember viselkedését a kényszer határozza meg, akkor nem jár neki sem jutalom, sem büntetés, mert nem szabad akaratából cselekszik.
Meg kell jegyezni azt is, hogy a próféták korában a zsidók a többi néphez hasonlóan erős késztetést éreztek a bálványok szolgálatára. Ennek azonban nem valamilyen primitív babona volt az oka, hanem egy nagyon is mély és racionális, ám félreértelmezett istenhit, melyet a Rámbám fejt ki részletesebben (A bálványimádás törvényei 1.).

Az okoktól függetlenül, mivel sokan hajlottak az idegen istenek kultusza felé, nagy szükség volt a próféciákra, melyek egyértelműen bizonyították az isteni gondviselés létét, és egyfajta ellensúlyként működtek a bálványimádással szemben.

Az utolsó próféták idejében azonban megszűnt ez a késztetés, hála bölcseink imáinak és böjtjeinek, ahogyan ezt a Talmud Szánhedrin traktátusában olvashatjuk. Tehát, amennyiben a próféciák folytatódtak volna, ismét szabad választás nélkül maradtunk volna, mert a zsidók és a világ népei is világosan látták volna az isteni gondviselés működését, Isten uralmát teremtényei felett. Nem lett volna így késztetésük a bűnre, ám nem is lettek volna érdemesek a jutalomra sem, hiszen nem lett volna szabad választásuk. Ez az oka a prófécia megszűnésének.
A próféták szavai elsősorban figyelmeztetések voltak a bálványimádás, a kicsapongás, a lopás, a gyilkosság és a vegyesházasság elkerülésére. A feddő szavak között azonban beszéltek időnként Isten odaadó szeretetéről népe felé, vagy a zsidók rajongásáról Teremtőjük iránt. Különösen a zsoltárok olvasása közben érzi az egyszerű ember is következő mondat igazságát: „Közel van az Örökkévaló minden őt szólítóhoz; mindenkihez, aki hűséggel hívja őt.” (145. zsoltár). Ezektől a szavaktól a biztonság és a nyugalom érzése költözik bensőnkbe, ahogyan az anyján fekvő gyermek is érez. Ezek nem csak elképzelt, hanem valóságos érzések, ahogyan az Írás mondja: „Különleges tulajdonom lesztek a népek közül.”