Bölcseink elbeszélése szerint az északi szél fuvalma megrezegtette a zsoltáros király hárfáját, megszólalt, felébresztette a szent dalnokot és a Mindenható felé irányította lelkét.

Éjszakai nyugalmunkból fölráznak és – Szlichajsz imára szólítanak. Szürkület idején, hajnal előtt, a nyárvégének, az ősznek mélabús érzéseket ébresztő hangulatában gyűlnek össze az ájtatosok. És felhangzik bevezetésül a pogány király udvarában életveszélyek közepette élt, de bizalmát vesztett Doniél szava: „L’chó Hasém hacdókó v’lónü bajsesz hapónium – tied, oh Örökkévaló az igazság és mienk a szégyenkezés.”

Szemben áll az isteni igazság az imádkozó közösség szégyenkezésével. Mintha azt akarná mondani: „nem az fáj az emberek részéről jövő lealáztatásnál, hogy büszkeségünkben meg vagyunk sértve, hanem az, hogy érezzük benne a Mindenható büntetését, mert csak az Ő határozatából érhet bennünket minden sorscsapás.”

De mit tegyünk? Talán siránkozzunk, panaszkodjunk? A panaszkodás nem használ, a szenvedés részletezése céltalan, a szomorúság nem válik javunkra, az elcsüggedés nem lendít ügyünkön!

Ezért szlichajszi áhítatunkban így folytatjuk: „Minek panaszkodjunk, minek beszéljünk, mit mondjunk, mivel mentegetőzzünk? Meg akarjuk vizsgálni útjainkat, kutatunk majd bennük s vissza akarunk térni Hozzád, mert kezed ki van tárva a megtérők fogadására.”

A magábaszállásnak, az Isten irgalmába vetett hitnek, az erkölcsi megjavulás jegyében induljon meg hajnali áhítatunk.

Szlichajsz hajnalán… című tanítás alapján (Orthodox Zsidó Ujság, 1941. 3. évf. 37. szám, 4. o.), a héber átírások az eredeti szöveget követik.

Kép forrása: myjewishlearning.com